- Szerző: Halász Péter
Tihanyi László zenéjéről
Az EMB kiadáványából
Az instrumentális zene túlsúlya arra mutat, hogy Tihanyi a verbálisan megragadható tartalmak helyett inkább a műről műre változó összetételű kamaraegyüttesek színgazdagságában kereste és találta meg eddig az alkatának megfelelő kifejezés lehetőségét. A hangszínek változatossága azonban nem öncélú, hanem szerkezeti gazdagsággal, nagyon is szigorú
szerkesztési elvekkel társul. Ebben a kettősségben, az érzéki és az intellektuális egyensúlyában ragadható meg leginkább Tihanyi művészete.
Az a fordulat, amely Tihanyi stílusát megalapozta, az 1980-as évek elején az École Spectrale-hoz tartozó zeneszerzők, valamint Eötvös Péter munkáinak megismerésekor kezdődött. Ez a nyíltan felvállalt hatás érzékelhető a későbbi kompozíciók formai, harmóniai és ritmikai kialakításában. Ezzel a tájékozódással Tihanyi egy a magyar zeneszerzésben kivételesnek mondható magatartást alakított ki: tudatosan szakít a dramatikus elvű formák megvalósításával, de nem törekszik repetitív vagy véletlen elvű technikák használatára sem.
Tihanyi számára a kompozíció legmeghatározóbb eleme a különféle tartalmú szakaszok egymás mellé rendeléséből adódó, soroló forma. Az egyes formarészek lehetnek egymás variánsai, kidolgozásai vagy éppen ellentétei. Az ily módon előálló, gazdag belső kapcsolatrendszereket kiépítő forma merevségét oldják egyfelől a zenei anyag dúsításai a polifónia eszközeivel, másfelől a „lokális fegyelmezetlenségek”. Az előbbiek belülről, a szerkezet vonalai mentén, azokat a térben kibontva, lágyítva oldanak, az utóbbiak a formába öntött idő előrehaladását felfüggesztve, mintegy kívülről értelmezik a fővonalban zajló „cselekményt”.
A formálásban megmutatkozó koncepció megjelenik a hangszervezés alacsonyabb szintjén, az egyes hangok elrendezésében is. Itt a különböző hangsorok, tematikus értékű sorok, illetve a felhangok fizikai törvényszerűségei a meghatározók. A hangok egymásutánját és együtthangzását egyaránt valamilyen előre megválasztott szerkezet
determinálja, ily módon ezek gyakran összefüggenek a forma konstrukciójával is. Ami kicsiben két hang vagy két harmónia
egymáshoz való viszonya, az nagyban a két formarész közötti kapcsolatot is leírja. A művek zenei anyagai így nem önálló profiljukkal tűnnek ki, hanem inkább a felmutatni szánt szerkezetet segítenek kibontani. S ez határozza meg a legjobb hallgatói stratégiát Tihanyi műveinek befogadásakor: nem annyira a részletekre kell összpontosítanunk, hanem a forma és a
harmonizálás nagyobb léptékű összefüggéseire.
Ezzel a ráció uralta komponálásmóddal ugyanakkor termékeny ellentmondásban van a hangszínek kezelésében megnyilvánuló szabadság: ezen a területen a gazdagság, az érzéki szépség megteremtése a cél. Éppen a zene felszínének legérzékibb síkja, a hangzás az, ahol Tihanyi leginkább az intuíciójára támaszkodik, s az eredmény egy elbűvölően színes és egyéni hangzásvilág. Valószínűnek tűnik, hogy ennek a gazdag hangzásvilágnak a kifejlesztésében komoly szerepet játszott Tihanyi karmesteri tapasztalata is; elsősorban saját előadói műhelye, az Intermoduláció együttes élén állva tartja szinte állandó kéznyújtásnyira a huszadik századi zeneirodalom jelentős részét. S miközben a század hangzásbeli gazdagságából könnyű kézzel merít, egyszersmind minden művével újra és újra rendet teremt a sokféleségben, hogy aztán éppen ennek a szigorú rendnek az oltalmában szabadon élvezze a hangzó felület formálásának korlátlan lehetőségeit.
Mindegyik Tihanyi-kompozíció a maga módján „abszolút zene”, azaz nem programatikus és nem illusztratív. A gyakran mitológiai vagy asztrológiai jelenségekre vonatkozó műcímek nem programra utalnak, hanem csupán azt sejtetik, hogy a mű milyen összefüggések hálójában keletkezett. Így konkrét utalások keresése helyett helyesebb, ha ráhangolódunk az érzéki megszólalásra és azon keresztül kibontakozó nagyívű kapcsolatokra. Minden bizonnyal ezek a kapcsolatrendszerek azok, amelyeket Tihanyi László művészete leginkább reprezentálni szeretne.